Felsőfokon.hu bejegyzések közzététele itt!

A mai napon több új cikket, bejegyzést tettem közzé a blogban. Ezek a bejegyzések már korábban születtek a Felsőfokon.hu blogmagazinban való megjelenésre. 

Az említett szakmai blogmagazin viszont az utóbbi időben rendkívül megbízhatatlanná vált, sokszor napokig nem érhető el. Az ott eddig megjelent cikkeimet ezért változatlan formában és tartalommal közzé tettem most itt is. Így talán biztosabb ezek folyamatos megjelenése és jövője is. 

Ahogyt írtam, a cikkek változtatás nélkül kerültek át ide, így aktualitásuk a korábbi megjelenés időpontjához igazodik. Az ebből adódó bármilyen eltérésért elnézést kérek, az új olvasnivalókhoz pedig kellemes időtöltést kívánok!

Európai Zöld Öv - European Green Belt

A hidegháborús kettéosztottság és a kétpólusú világ keserű múltjának egyik jelképe a „vasfüggöny”. A kifejezés először  Winston Churchill 1946. március 5-i fultoni beszédén hangzott el. A vasfüggöny az 1940-es évektől kezdve fokozatosan került kiépítésre, azzal a céllal, hogy a szovjet szférához tartozó országokat és azok lakosságát elhatárolhassa a Nyugattól. A két oldal elszakadt egymástól. Ugyan nem mondhatjuk, hogy a teljes szakaszon szó szerint, egységesen kiépített vasfüggöny húzódott, de mindenütt szigorú ellenőrzés és határvédelem volt jellemző. Ez a sáv – ami végighúzódott egész Európán észak-dél irányban, a Baltikumtól egészen a Balkánig - épp a szigorú ellenőrzések és elszigeteltség miatt megőrzött valami olyat is, amit ma védeni érdemes. Az elzárt területek mindvégig háborítatlan természetes állapotukban maradhattak meg, így a különböző tájak jellegzetes növény- és állatvilágának nyújthattak menedéket. Nagyjából fél évszázaddal a vasfüggöny építésének kezdete és egy évtizeddel annak lerombolása után e mementó az országok és népek együttműködésének és kapcsolatának új jelképévé válhat, immáron új színezetben, a természetvédelem által.

A Fekete rigó (Turdus merula)

„Ablakomban nagy a hó, halihó! –
ott sétálgat egy feketerigó.

Jár a szeme: oda néz, ide néz:
sétálgat, mint egy igazi zenész.

De most nekünk nagy a hó, halihó!
- nem fuvoláz a feketerigó.

Egyet-kettőt csitteget, csetteget,
kifizeti ennyivel a telet.”

/Kányádi Sándor: Feketerigó/

 Következő írásom a legutóbbi bejegyzésemhez kapcsolódik. A madárbarát kert program kapcsán a konkrét tevékenységek mellett, szeretném bemutatni kicsit alaposabban azokat a madárfajokat is, melyekkel az év során találkozhatunk. Elsőként egyik kedvenc madaramról lesz szó. Állandó vendégünk és bármikor találkozhatunk vele. Örömmel szemlélhetjük az ablakból is, de akkor sem riad meg, ha közelebb merészkedünk hozzá. Kedvelt vendégei ők az udvarnak, kertnek. Talán csak másik házi kedvencünk, a kutya csalódott néha, amikor kergetőzésük végén a madár hirtelen magasba szállva eliszkol.

 A rigófélék rokonságába tartozó madarak közül kétségtelenül maguk a rigók a legismertebbek, s közülük is a feketerigó sokak számára a legkedvesebb énekes madár. A feketerigó a verébalkatuak rendjébe, és a rigófélék családjába tartozó madárfaj. Szép énekével kellemes hangulatot teremt erdeinkben, sőt ma már akár a városokban is.

A madárbarát kert

Az újév sokak számára különböző fogadalomtételekkel indul. Én személy szerint nem tartozom azok közé, akik minden évben újabb és újabb fogadalmakat tesznek, aztán, így vagy úgy, de teljesítik azokat, vagy mégsem.  Ugyanakkor mindig jár valami olyan a fejemben, ami épp a megvalósításra vár. Az egyik ilyen az újév beköszöntével vált elhatározássá.  Megfogadtam, hogy az újévben a családomat is jobban bevonom a természetvédelembe és még inkább madárbaráttá varázsoljuk a kertet.

Egy kisebb kitérővel kell, hogy kezdjem írásomat.

Az utcákon sétálva egyre inkább szemet szúrnak számomra a körülbetonozott házak, furcsa alakokra nyírt örökzöldek és az, hogy sorra tűnnek el a nyáron oly kellemes árnyékot is adó lombos fák, színes bokrok, de még a zöld fű is. Divatossá vált mindent kővel borítani és lombhullató fák helyett idegen örökzöld fajokat ültetni mindenhová. Mondván, hogy azokkal kevesebb a baj, nem hullik ősszel a levelük, nem kell söpörni. De vajon biztosan mindenhol szebb látvány-e a giccsesen, bástya, vagy gömb alakúra nyírt örökzöld? Nem szép látvány az évszakok váltakozása, vagy ősszel a színes levelek hullása?

Milyen élettelenné és rideggé válik körülöttünk a világ, ha mindent egyhangúvá, kopárrá változtatunk, önző és lusta emberi mivoltunkból kifolyólag. Sajnálnám, ha tényleg ennyire elidegenítenénk magunkat a természettől, hisz mi is a természet részei vagyunk.

A Fertő-Hanság Nemzeti Park

A Fertő-Hanság Nemzeti Park hazánk nyugati részén az Alpok keleti nyúlványai, a Nyugat-magyarországi peremvidék és a Kisalföld által közre zárt, változatos képet mutató tájon helyezkedik el. A Fertő-Hanság Nemzeti park egyedülálló tája és élővilága joggal foglalja el helyét a különösen védett területek közt. A Fertő-tó, mint a sztyepptavak utolsó hírnöke nyugat felé és a Hanság, mint ritka lápos, mocsári élővilág mind fontos természeti értéket képviselnek. 

A harlekinkaticáról

A harlekinkatica (Harmonia axyridis) európai "hódító útjára" a 90-es évek közepén indult. Európában, ebben az időszakban kezdték el alkalmazni a biológiai védekezés egyfajta fegyvereként. Belgiumban, Franciaországban és Hollandiában kereskedelmi forgalomban terjedt, különböző levéltetű fajok elleni védekezési eszközként.

Amerikában viszont már jóval korábban megjelent. A tengerentúlon 1916-tól használják biológiai védekezésre, de első önfenntartó populációját csak 1988-ban írták le. Azóta az USA leggyakoribb katicafajává vált, úgy hogy közben kiszorította az őshonos fajokat. Mára egész Európa területén elterjedt és meghonosodott a szabad természetben is. Első hazai példányára a Magyar Természettudományi Múzeum zoológusa, Merkl Ottó bukkant rá 2008 februárjában Szigetszentmiklóson. Magyarországon a harlekinkaticát hivatalosan sosem alkalmazták a biológiai védekezésben, így valószínűleg Ausztria felől terjedt át hazánkba is. A korábbi európai példák alapján pedig már számítani lehetett hazai megjelenésére is. A tapasztalatok alapján nem túl szép jövő körvonalazódik e tekintetben. Európa számos országában ugyanis mindössze néhány év kellett ahhoz, hogy országszerte elterjedjen és átvegye az őshonos fajok hatalmát.