Még láttuk, már nem látjuk?!

Erszényes farkas (forrás)

Különösnek tűnő állatok megkopott fényképeken és filmfelvételeken: mintha a mai természetfilmekből sorra kimaradnának. Vajon hol rejtőznek? Azt kell mondjuk: sajnos már sehol. Ezekről az állatokról csak emlékeink vannak és nagy valószínűséggel a modern kor elszánt tudósai sem fogják tudni feltámasztani őket. 

  A nem is oly távoli múltban elődeink még több olyan állattal találkozhattak, amelyeket egy évszázaddal, vagy csupán néhány évtizeddel később mi már csak felvételeken láthatunk. Ezek, a múlt szinte elérhető közelségében történt kihalások igazi intő példaként szolgálhatnak korunk generációi számára. A hatalmas és félelmetes dinoszauruszok - ők és más meseszerű őslények évmilliókkal ezelőtti eltűnése jelenti sokak számára a kihalást. Pedig egyes fajok eltűnése ennél sokkal közelibb. A földtörténet során 5 nagyobb kihalási hullám zajlott le. Tudósok szerint napjainkban a hatodik ilyen időszakban járunk. Egyes becslések szerint 20 percenként kihal egy faj. Persze legtöbbjük nem szembetűnő, általában csak a nagyobb  termetű állatokról hallunk.

  Az élőlények tömeges eltűnését leginkább valamilyen hirtelen katasztrófához kötik, vagy valamilyen környezeti körülmény megváltozásához. Ezeket a változásokat az ember megjelenéséig, illetve annak elterjedéséig természetes jelenségek váltották ki. Az emberi tevékenység hatása aztán ezekben a folyamatokban is egyre jelentősebbé vált. Mára közvetve vagy közvetlenül, de az egyik legnagyobb veszélyként tekinthetünk rá. Természetesen az emberiség felismerte a felelősségét. Világszerte természetvédelmi szervezetek, intézmények és kutatók foglalkoznak a témával. A WWF  (World Wide Fund for Nature) jelképéül is a természetvédelem egyik zászlóshajóját, az óriáspandát (Ailuropoda melanoleuca) választotta.
  Vannak bizonyos állatfajok - mint az említett óriáspanda is - , melyek gyakran szerepelnek a természetvédelem kapcsán. Egyes szakemberek szerint nem az ilyen jelképpé vált zászlóshajó fajok védelmére kellene koncentrálni, hanem a kulcsfajok megmentése lenne az elsődleges. Szerintük az olyan zászlóshajó fajok mint a jegesmedve, az óriáspanda, vagy a tigrisek védelme túl sok pénzt emészt fel ahhoz képest, amekkora szerepük van még az ökoszisztémában. Ezen fajok némelyikéről szinte biztosan állítható, hogy minden erőfeszítés ellenére menthetetlen a helyzetük – mondják szakemberek. (link1, link2)

Kulcsfajok alatt olyan élőlényeket értünk melyek jelentős hatással vannak más fajokra is, eltűnésük pedig komoly ökológiai károkat okozna. A zászlóshajó fajok leginkább a figyelemfelkeltés eszközei. Emiatt szinte csak olyan fajokról hallunk, amelyek közel állnak az emberekhez, leginkább madarakról vagy emlősökről, de tengeri gerinctelenekről például nem. A szerencsés az volna, ha a kettő kategória a lehető legjobban fedésbe kerülne egymással. Mindenesetre személyes véleményem az, hogy a természetvédelem széleskörű társadalmi támogatottságához szükség van a figyelemfelkeltésre, ha úgy tetszik a hatásos reklámra is.

A hatásosnak tűnő figyelemfelkeltés ellenére talán mégsem mindig érezzük át a kihalások valódiságát. A televízióban és állatkertben „mutogatott” pandákat látva mosolygunk és konstatáljuk, hogy nagyon is biztonságban vannak. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy ilyenkor valóban érezzük azt, hogy ezek az álltok egyszer tényleg eltűnhetnek. Fontosnak érezzük a védelmüket azért, mert „olyan aranyosak”. Ki akarna ezek után apró rákokról és az ő ökológiai jelentőségükről elgondolkodni? Azt hiszem, ez csendben marad egyelőre a szakemberek feladata. Maradjunk is  ebben a írásban egyelőre a figyelemfelkeltésnél és az emlősöknél.

Érdekes olyan valódi filmfelvétellel vagy fotóval találkozni, ami nem egy elképzelt külsejű őslény rajzát, hanem egy valódi és nemrég még a Föld sokszínűségét gyarapító állatot mutat be. Igen, vannak ilyen felvételek. E felvételek és állatfajok története közelebb hozhatja hozzánk nem csak a fenyegetettség, de a szomorú következmény érzetét is. Furán hangzik, de egyfajta mementóként zászlóshajónak tekinthetők akár ők is.

  Már többször találkoztam egy nem túl jó minőségű, fekete-fehér felvétellel amin egy csíkos hátú, kutyára hasonlító állat volt látható. Nem természetes környezetben, hanem egy épített helyszínen, ketrecben vagy kifutóban készült a film. Persze már tudom, hogy az állat egy erszényes farkas vagy más néven tasmán tigris (Thylacinus cynocephalus) volt és valószínűleg állatkertben tartották. Noha külsőre hasonlónak tűnt, az is világossá vált, hogy nem a kutyák rokonáról van szó. A hasonlóság nem csak engem tévesztett meg. Nevét sem véletlenül kapta, hisz testalkata a kutyára vagy farkasra hasonlít, míg csíkos mintázata a tigrisekre emlékeztet. A fajt George Harris írta le először 1808-ban. A tasmán tigris az erszényes emlősök közé tartozik, tartozott. Ha erszényesekről beszélünk, bizonyára sokunknak más külsejű állatok jutnak eszünkbe. A kutyafélék és az erszényes farkas közti hasonló testfelépítés a hasonló életmódra vezethető vissza. A tasmán tigris Új-Guinea, Ausztrália és Tasmania területén élt. E szigetek füves-fás területeinek éjszakai ragadozója volt, nappal inkább rejtőzködött. A helyiek emlékei és feljegyzések alapján vannak információink az állat életmódjáról.

  A faj nem egy időben tűnt el a teljes térségből. Kihalásában kulcsszerepet játszott az európai telepesek megjelenése. Új-Guinea területéről már 2000 éve eltűnhetett. Ausztráliában viszont sokkal tovább, egészen a telepesek terjeszkedéséig jelen volt. Kihalásukat itt valószínűleg az európaiak által behurcolt kutyák elvadult változata, a dingó okozta. A két faj közt az erőforrásokért vívott harcban a tasmán tigris maradt alul. Legtovább Tasmania területén tudott fennmaradni. A Tasmaniában tartott birkanyájak könnyű prédát jelentettek az állatnak. A birkanyájak megfogyatkozásáért a tasmán tigrist tették elsődlegesen felelőssé, így komoly vérdíjakat tűztek ki minden elejtett példányért. Ez oda vezetett, hogy az 1800-as évek végétől kezdődően, az 1900-as évek első évtizedének végére egészen megfogyatkozott az egyedszámuk. Ekkor kezdett a nyugati világ felfigyelni erre a veszélyeztetetté váló állatfajra. Számos állatkert igyekezett magáénak tudni néhány példányt. Az erszényes farkas fogságban nem szaporodott. Utolsó vadon élő példányát 1930-ban lőtték ki, az utolsó állatkertben tartott példány pedig 1936-ban pusztult el, őt Benjaminnak keresztelték el. A fajt 1936-ban - az utolsó ismert vadon élő példány kilövésének évében - nyilvánították védetté. Ezután viszont már nem sikerült újabb erszényes farkasok nyomára bukkanni. Bár azóta több expedíció is megpróbálkozott felkutatni még élő példányokat, idáig ez senkinek nem sikerült. Kézzel fogható bizonyítékok nincsenek, de észlelésekről, találkozásokról szóló beszámolók a mai napig előfordulnak.

Tasmán tigris (forrás)

  Azt, hogy újra találkozhassunk a faj példányaival nem csak felderítő expedíciók próbálják elérni. A Sydney-ben működő Ausztrál Múzeum tudósai a klónozást szeretnék segítségül hívni a faj feltámasztásához. Az utolsó egyedek sem oly régen, a XX. század első felében pusztultak el, így számos preparátum és jól megmaradt minta áll rendelkezésre. Az ezekből a mintákból vett DNS helyreállításával és klónozásával új, szaporodni képes egyedek világra hozását akarják elérni. Úgy tűnik, erre egyelőre még várnunk kell. A videofelvételek mindenesetre hitelesen tükrözik azt, hogy valóban megtörténhet az, amivel a természetvédők „riogatnak”.

  Az erszényes farkasról készült felvételek mellett akadnak fotók más állatokról is. Egyik ilyen érdekes és tanulságos történettel szolgáló állat a kvagga (Equus quagga quagga). Az erszényes farkassal két dologban biztosan hasonlítanak egymásra: egyrészt a csíkos külsőben, másrészt abban, hogy már ez az állat is kihalt. A történet abban is hasonlít, hogy a kvaggák kihalásáért is az ember okolható. A kvaggát sokáig teljesen külön fajnak tartották, majd a későbbi kutatások bebizonyították, hogy az alföldi zebra (Equus burchelli) alfajáról van szó. Tőle külsőre abban különbözik, hogy csak testének elülső része csíkos, hátsó lábai barnák. Külseje eszünkbe juttathatja még az okapit (Okapia johnstoni) is, de ő nem rokon faj, az okapihoz legközelebb a zsiráf áll. A kvagga Afrika déli részein, a szárazabb síkságokon élt.

Kvagga (forrás)

  A kvagga kihalását a kíméletlen vadászat okozta. Az utolsó vadon élő példányt valószínűleg 1870-ben lőtték ki, míg az utolsó fogságban tartott kvagga 1883-ban egy amszterdami állatkertben múlt ki. A kvagga volt az első olyan kihalt állat, amelynek tanulmányozták a DNS-ét. Nem is kellett hozzá több, a lelkes kutatók fantáziája elért a kvagga feltámasztásáig is. Több konzervált állat megmaradt, melyekből DNS mintákat sikerült nyerni. 1987-ben indult el Dél-Afrikában a Kvagga Projekt (link), mely genetikai vizsgálatokkal és keresztezéssel próbálja feltámasztani az állatot. A projektet sok kritika éri. Egyesek szerint az még nem jelenti a kvagga feltámasztását, hogy egy külsőre nagyon hasonló állatot tenyésztünk ki. A példa ismét tanulságos, hisz a múltban elkövetett hibákat a tudomány most elszántan próbálja visszacsinálni. Persze az idő változik, de úgy tűnik, a kihalásban vállalt szerepünk ez idáig eredményesebb, mint a fajok feltámasztására tett törekvések.

  A mértéktelen vadászatnak esett áldozatul, a korábban Thaiföld területén tömegesen élő Schomburgk-szarvas (Rucervus schomburgki) is. A faj az 1800-as évek végén még egész Thaiföld területén előfordult. Az utolsó vadon élő egyedet feltehetőleg 1932-ben lőtték ki, míg az utolsó fogságban élő példányát 1938-ban ölték meg. Nem csak húsáért és bőréért, de agancsáért is vadászták, amivel aztán kereskedtek. A faj túlélésére ugyan 1938 óta nincsenek bizonyítékok, de számos történet kering arról, hogy látták az állatot, vagy épp a fajtól származó agancsokra bukkantak. Sok ilyen információ Laosz területéről származik. Kézzelfogható bizonyítékok viszont itt sem cáfolják az állat kihalását.

Schomburgk-szarvas (forrás)

   Több mint 50 év után 2008-ban leállították a karibi barátfóka (Monachus tropicalis) utáni keresést. Az évtizedek alatt egyetlen példányt sem sikerült a kutatóknak megtalálniuk. Az utolsó élő példányt 1952-ben látták a Yukatán-félsziget és Jamaica között. Az állatot sokáig veszélyeztetettként tartották nyilván, majd a több évtizedes eredménytelen kutatás után hivatalosan is kihalttá nyilvánították.

A karibi barátfóka a Karib-tenger térségének elterjedt faja volt. Kolumbusz is megemlíti több feljegyzésében. Ő volt az, aki először írt ezekről az állatokról. Az európai hajósok partraszállása után e fajnak a vadászata is megindult. Szelídsége könnyű prédává tette. Elsősorban húsáért és zsírjáért vadászták, de konkurenciát is jelentett a halászok számára. A fókák vadászata annyira jelentős volt, hogy az 1880-as évekre már ritka fajnak számított a karibi térségben. A kutatók becslése szerint az utolsó 1952-es megfigyelés után, nagyjából az 1960-as és 1970-es évek környékén halhatott ki teljesen. A barátfókáknak egyébként még két faja fordul elő a Földön, ezek a hawaii és a mediterrán barátfóka. A még előforduló két faj szintén súlyosan veszélyeztetett. A hawaii barátfókának nagyjából 1200 példánya él, míg a mediterrán barátfóka egyedszáma a 600-at sem éri el. A legújabb kutatások úgy vélik, hogy a hawaii és karibi barátfóka közelebb áll egymáshoz mint a mediterrán barátfókához, így javasolják is egy új nemzetség bevezetését a fókák rendszertanába. (link1, link2)

Karibi barátfóka (forrás)

  Több faj esetében is a kihalásuk után modern tudományos módszerekkel derül fény új információkra. Felismerve felelősségünket és képességeinket, talán ezt a tudást a megelőzésben is kamatoztathatjuk. Mindenesetre érdemes levonnunk a megfelelő tanulságokat a történetekből. Az biztos, hogy képesek voltunk fajok kihalását előidézni, képesek vagyunk utólag tanulni, de ha feltámasztani ezeket a fajokat nem is tudjuk, a veszélyben levőket még talán megóvhatjuk saját magunktól. Egyszer talán az óriáspandát és a jegesmedvét is hasonlóan, már csak felvételekről szemlélhetjük. Őszintén szólva: én azért nem szeretnék sok hasonló felvételt őrizni Földünk nagy családi albumában.