Schneeberg

Mindössze néhány óra alvás után nehéz felkelni. Még inkább megterhelőnek tűnik az ébredés akkor, ha tudjuk, komoly kihívások előtt állunk. Meglehetősen komoly kihívásnak tűnt a téli, lakásban töltött hónapok után a Schneeberg meghódítása is, de mi május 26-án erre vállalkoztunk. Az ébredés pedig ez esetben nem jelentett gondot, hisz a kihívásnál sokszorta nagyobb élmények is vártak ránk.

A Schneeberg Kapuvárról

A Schneeberg magaslataival már régóta szemezgetek a távolból, otthonról a kert végében nyugat felé kémlelve a tájat. Tiszta időben szépen látszanak a hegy részletei, sziklák, törmeléklejtő és télen a hó födte részek. Naplementekor is szép látvány a Kisalföld laposáról nézve, a hegy határozott sziluettje. Nem mindennapos pillanat, de gyakran el lehet kapni a képet, ahogy - attól távolabb nyugatra -, de jóval a Soproni-hegység fölé magasodik az Alpok első 2000 méteres csúcsainak büszke hírnöke. Jártam már többször az Alpokban, de a Schneeberg - az egyik legközelebbi célpont – váratott magára a legtovább.

Az egész napos túra és terepbejárás a NYME Savaria Egyetemi Központ, Földrajz és Környezettudományi Intézetének szervezésében megrendezésre kerülő Karsztfejlődés konferencia utolsó napi, záró programja volt. A Karsztfejlődés konferenciát immár 15. alkalommal rendezték meg, és az előadások helyszíne Bük volt.  A témával foglalkozó professzorok, kutatók oktatók gyűltek össze ebben a néhány napban. Az utolsó napi Schneeberg túrán már egy vegyes társaság, professzorok, hallgatók és más érdeklődők indultak útnak. Az indulás reggel 6 órakor volt. Az út nagyrészt autópályán vezetett, de egyre változatosabb, dombokkal majd hegyekkel körülvett tájon át.

Egy kis késlekedés és rövid pihenő után nagyjából 9 óra előtt pár perccel érkeztünk meg Puchberg vasútállomásához. Azért ide, mert innen indul az úgynevezett Szalamander vonat, a Schneebergbahn szalamandra mintázatú, kis hegyi fogaskerekűje. A vonat nagyjából 1800 méteres magasságba viszi utasait, miközben a 10 km hosszú út során 1218 méter szintkülönbséget győz le. A hegytetőn található állomás pedig Ausztria legmagasabban fekvő vasútállomása. A Schneebergbahn tájékoztatója szerint vasárnap és ünnepnapokon még nosztalgia gőzvonatot is kipróbálhatunk ezen az útvonalon. Néhányan közülünk nem vállalták a hasonló távolságot és szintkülönbséget legyűrő gyalogtúrát, így inkább vonatra szálltak. Puchberg egyébként Bécstől úgy 80 km-re, délre helyezkedik el. Kedvelt célpontja a kirándulni, pihenni vagy gyógyulni vágyó turistáknak. Látnivalók többek között a Voka-galéria, a régi fűrészmalom, a Schneeberg múzeum, a vár és persze a környék természeti kincsei. 

A vasúti megállónk után - egyelőre még busszal -, tovább indultunk, hogy megközelítsük a kiszemelt célpontot. Néhány percnyi utazás után aztán, Puchberg határában egy kicsiny tűzoltóság melletti poros földúton kezdtük hosszú gyalogtúránkat.

Az út során végig a sárga turistajelzéseket követtük. (Alíz is valahogy így haladt a csodaországban.) A csoport elején haladók voltak a tapasztaltabbak, olyanok, akik már párszor bejárták ezt a hegyi útvonalat. Természetesen mindenki másként birkózik meg az efféle kihívással, így hamarosan kisebb részekre, csoportokra, párokra szakadt a társaság. Bár az útvonal nagyrészt erdőben, hegyoldalon át vezet, attól mégsem kellett tartani, hogy bárki is eltéved. A jelzések jól láthatók, követhetők és az ösvények is jól kitaposottak. Hozzáteszem, a társaság nagy része már jó pár terepgyakorlatot átélt gyakorlott túrázó és földrajzos, így különösen kínos eset lenne ilyen helyzetben az eltévedés. (Saját tapasztalatból mondom: ennek ellenére azért jól tudnak eltévedni a földrajzosok is, sőt nagyon jól. De erről majd máskor!) Az óvatosság és a figyelem mindenesetre nem árt. Sok helyen a túrázók taposása miatt válik csúszóssá a talaj, máshol a meredek szakaszokat apró kőtörmelék borítja. Érdemes oda figyelni, hova lépünk és az egész túrát tekintve hogyan osztjuk be energiáinkat.
 

A felfelé vezető út során a lombos fák után lassan a fenyők közé értünk, melyek még később - mint ha apróra zsugorodnának és tűleveleik növesztenék inkább nagyobbra -, törpefenyővé változtak. A hangulatos és kalandos hegyi ösvényeken haladva, néhol megállva és a fák közt kikandikálva gyönyörű látvány tárult elénk.  Egyre magasabbra érve sorra bukkantak fel az egymás mögött sorakozó hegyek, hegyvonulatok.

Már kissé fáradtan, az erdőből kiérve egy tisztásra jutottunk. Az üde zöld rét közepén egy faház állt, odébb a fák között pedig egy hangulatos alpesi vendégházból szűrődtek ki zajok. A rét másik oldalán haladt el a fogaskerekű. Egyesek szerint nem szép a mintázata. Szerintem meg épp úgy kúszik felfelé a hegyen, mint egy jól megtermett szalamandra. Kreatív, jellegzetes és illik a környezetbe.

Egy rövid szakaszon a vasutat követve haladhatunk tovább. Éles sípoló hang jelzi a vonat közeledtét, miközben lassan ereszkedik lefelé. Félreállunk, majd folytatjuk utunkat. A vasút mentén egy megállóhoz érkeztünk ahol büfé és gyönyörű panorámájú terasz fogadott bennünket. Mindenki lihegve foglalt helyet a terasz padjain, majd hűsítette magát sörrel vagy friss hideg vízzel. Körültekintve büszkeség az eddig megtett útra gondolni, ám a csúcs még odébb van. Nagyjából félúton járhattunk ekkor.

 A további szakaszokon már lassan eltűnt az erdő. Leginkább csupasz sziklák, gyér növényzet, vagy térdig, derékig érő törpefenyők sűrű foltjaiban meneteltünk tovább. Nem sokkal azután, hogy a hegytetőn lévő kápolna csúcsát épphogy megpillantottuk, már fel is értünk a fennsíkra, 1800 méteres magasságba. Itt található a fogaskerekű végállomása, van játszótér, kiszolgáló épületek és a már említett kápolna is itt magasodik. Felérve meglepődtünk, hogy május végén még elég méretes hófoltok fehérlettek itt is, ott is.

Innen egy kényelmes széles, nagyrészt már csak lankás út vezet a következő hüttéig. Ott aztán szintén pihenő és felfrissülés következett. A fennsíkon haladva szerettük volna alaposabban szemügyre venni az itt kialakult karsztformákat. Hatalmas szakadékszerű mélyedések, töbrök és árkok húzódnak több helyen is, melyeknek helyét most csak a hófoltok jelzik. A korábbi havazások teljesen kitöltötték azokat, így szerencsétlenségünkre a formák kevésbé, vagy egyáltalán nem láthatók.

A fennsíkon végigtekintve, kicsit távolabb még magasabb csúcsokat pillanthatunk meg. Ezek a Schneeberg legmagasabb részei. A Klosterwappen 2076 m magas és ez a hegy legmagasabb pontja (a fénykép bal oldalán). A másik a Fischerhaus, szintén 2000 méteres magasság feletti, és ezen a csúcson egy hegyi kunyhó található. A két csúcshoz közelítve egy viszonylag rövid, kisméretű, egykori gleccser völgyébe jutunk. A csúcsok közelében egykor a hógyűjtő területet, nagyjából a gyalogút mentén pedig a gleccser fogyasztóterületét láthattuk volna. Ma ennek maradványai azonosíthatók be a területen. Egyébként a csúcsról körültekintve is felismerhetők a Schneeberget hajdan körülvevő gleccserek építő és pusztító munkájának nyomai.  A szűkebb és távolabbi földrajzi környezet jellemzőiről, sajátosságairól az egyes pihenők során rövid ismertetéseket is hallhattunk a velünk tartó professzoroktól.
 

Innen aztán nem volt más hátra, mint az oly rövidnek tűnő, ám vészesen meredek és törmelékes, csúcs felé vezető út leküzdése. Mi a Fischerhaus, vagy Császárkő felé vettük az irányt. Lassan, óvatosan lépegetve haladtunk előre. Az út kisebb nagyobb, éles, szúró törmelékkel volt beborítva. Nem véletlenül ajánlott a lábat jól tartó és kicsit vastagabb talpú túracipő az ilyen terepre. Aki vékonytalpú cipőt húzott akkor reggel, az itt - és majd lefelé is -, minden egyes lépésnél bökdöső fájdalmat érezhetett a talpában.

A nehéz, egyre súlyosbodó lépések után következett az újabb próbatétel. Előttünk meredek, hóval borított hegyoldal. Csupán néhány percnyi kalandnak tűnt lentről, de néhányak számára mégis ijesztő volt. A hegy csúcsáról leeresztett kötél egy quad motorhoz volt rögzítve. Ebbe a kötélbe kapaszkodva kellett magunkat felsegíteni oda, ahova már annyira vágyakoztunk, a csúcsra!

 

A hegytetőre érve ismét a káprázat és csodálkozás fogott el mindenkit. A két csúcsról és a köztük húzódó gerincről gyönyörű kilátás nyílt minden irányba. A gyönyörűség érzete el is feledtette azt a tényt, hogy ahol feljöttünk, ott bizony majd le is kell jutni. Erre akkor senki nem is akart gondolni. A Császárkő csúcsára kiállva, mi magunk is igazi „császároknak” érezhettük magunkat. Fantasztikus érzés! A távolban, egyik irányban síkság, másik irányban hasonló magasságok az uralkodók. A császárkő alatt zuhan a mélybe az a szakadék és törmeléklejtő melyet lentről már megfigyeltünk. Megdöbbentő méretek és varázslatos látvány az ami ott körülvett minket.
 

Akkor „az élet császáraként” azt gondoltam: bármennyire is nehéz feljutni és akármennyire nehéz is lesz lejutni, ide még visszatérek és eljutok sok más hasonlóan fantasztikus pontjára a világnak! Mert ezeket átélni érdemes!